Éppen 14 éve, hogy február 13-án elhunyt Szabó Miklós egykori városi fotós. A Szabadhajdú hetilapban Gargya Imre így búcsúzott tőle:
„Jaj, összedőlt a kincstár”. Kosztolányi Dezső szavait kell elővennem, hogy leírjam, a ki nem fejezhető veszteséget: igen összedőlt egy „kincstár”. Egyik pillanatról a másikra. Miklós bácsiról tudtuk, hogy beteg, de a sikeres beavatkozás ellenére a szíve nem bírta tovább a földi terheket. S, hogy kinek mit jelentett ő? Szüleinek szerető gyermeket, néhai feleségének biztos társat, gyermekeinek – élete utolsó percéig – gondoskodó édesapát, unokáit imádó nagyapát.
A barátok, az ismerősök, a tanítványok, az egykori kollégák számára is olyan ember volt, aki értékeket hordozott és közvetített. Fontosnak tartotta megmutatni mások számára is azokat a kincseket, melyek esetenként csak az ő szeme vett észre. Szabó Miklós élete és pályája mindannyiunk számára példa lehet. Magasra állította a mércét. Néhány évvel ezelőtti betegsége okán, élni akarásával, töretlen munkakedvével átvészelte a legnehezebb időszakot is. Ebben nem csak azok segítették őt, akik körülvették, hanem fotói is. Mert valljuk be őszintén, négy évtizednyi termés rendezgetése komoly és felelősségteljes feladatot jelentett számára. Mindig voltak tervei, s talán ez vitte őt előre a szürke hétköznapokban.
Szabó Miklós hatalmas örökséget hagyott ránk. Böszörmény történetének több évtizedét fotókon dokumentálva. Nekünk itt maradottaknak könnyű dolgunk van: „csak” meg kell őrizni azokat. Hetvenedik születésnapján már nem lehet közöttünk, csak emlékünkben idézzük magunk elé alakját: hamiskásan mosolygó tekintetét.
Gargya Imre
