Éppen 14 éve, hogy február 13-án elhunyt Szabó Miklós egykori városi fotós. A Szabadhajdú hetilapban Gargya Imre így búcsúzott tőle:

„Jaj, összedőlt a kincstár”. Kosztolányi Dezső szavait kell elővennem, hogy leírjam, a ki nem fejezhető veszteséget: igen összedőlt egy „kincstár”. Egyik pillanatról a másikra. Miklós bácsiról tudtuk, hogy beteg, de a sikeres beavatkozás ellenére a szíve nem bírta tovább a földi terheket. S, hogy kinek mit jelentett ő? Szüleinek szerető gyermeket, néhai feleségének biztos társat, gyermekeinek – élete utolsó percéig – gondoskodó édesapát, unokáit imádó nagyapát.

A barátok, az ismerősök, a tanítványok, az egykori kollégák számára is olyan ember volt, aki értékeket hordozott és közvetített. Fontosnak tartotta megmutatni mások számára is azokat a kincseket, melyek esetenként csak az ő szeme vett észre. Szabó Miklós élete és pályája mindannyiunk számára példa lehet. Magasra állította a mércét. Néhány évvel ezelőtti betegsége okán, élni akarásával, töretlen munkakedvével átvészelte a legnehezebb időszakot is. Ebben nem csak azok segítették őt, akik körülvették, hanem fotói is. Mert valljuk be őszintén, négy évtizednyi termés rendezgetése komoly és felelősségteljes feladatot jelentett számára. Mindig voltak tervei, s talán ez vitte őt előre a szürke hétköznapokban.

Szabó Miklós hatalmas örökséget hagyott ránk. Böszörmény történetének több évtizedét fotókon dokumentálva. Nekünk itt maradottaknak könnyű dolgunk van: „csak” meg kell őrizni azokat. Hetvenedik születésnapján már nem lehet közöttünk, csak emlékünkben idézzük magunk elé alakját: hamiskásan mosolygó tekintetét.

Gargya Imre

Búcsú és távlat

Szabó Miklós fényképei a parasztvilágról

Szabó Miklós tizenöt éve fényképezi a hajdúböszörményi házakat, embereket, földeket, eseményeket. Megbízásból dolgozik. A városi tanács, a művelődési központ, a helyi újság munkatársaként. Feladata és mércéje a tárgyi hitelesség, a szolid minőség, a gyorsaság Ezer és ezer kép került ki eddig a keze alól. Ezer és ezer részlete az egészében oly sajátos hajdúsági világnak. Most már tudjuk, hogy épp ez volt Szabó Miklós iskolája; az a próba, amely elé a részletek állították. Vonásról vonásra kényszerült megközelíteni, megfigyelni, ábrázolni a valóságot. Aztán az ilyenformán megismert és mintegy fölleltározott mozzanatok fokozatosan vezették el az egészhez. A buroktól a magig A tárgyi hűségtől az általánosabb igazságig.

Hozzánőtt szülővárosa két irányban, két úton egyengette ezt a mind mélyebbre hatoló megismerést. A paraszti, falusias környezet elmúlását, illetve az ipari, városias környezet kibontakozását kínálta élménynek és látványnak. Annak rendje szerint: a teljesedés fokát előbb az elmúlás érte el. A nem tíz. nem száz, hanem ezer évvel mérendő parasztvilág. Csakhogy ez egyszerre volt a megpróbáló és gazdag természet, a kizsigerelő és fenntartó munka, a rideg és érlelő emberi létezés szakasza. Bomlását, múlását lehetetlen pusztán a sírba eresztés komor és gyakorlatias mozdulataival elintézni. Többet és mást igényel. Olyan búcsút, amely együtt jár a történelmi távlatok és igazságok megmutatásával.

Ezt a búcsúztató tisztességet és ezt a józan távlatot sikerült belefoglalni e kiállítás fényképeibe. így váltak a házak, a tárgyak, a szerszámok, az arcok, a mozdulatok önnön befejezett történelmi pályafutásuk bizonyítékaivá és emlékeivé. Mi módon? A kiemelés, a kapcsolatteremtés, az ellentétbe állítás egyszerű, ám annál világosabb és nyomatékosabb eszközei révén. Ennek a mérlegelésnek és törekvésnek nyomán kerültek a sorozatba azok a régi fajtájú parasztházak, amelyek fehéren tiszta falúak, emberméretűek, minden ízükben az emberi kéz nyomát hordozzák, de roskatagok, széthullóak, élettelenek is már. Két ellentétes minőséget tartalmaznak. Az érzelmi vonzást és a gondolati elidegenítést. Maguk jelzik és indokolják, hogy kifelé tartanak, kifelé kell tartaniuk az életből, a történelemből. Hasonló módon jelenik meg többek között a borona, az eke, a henger is. Csupa kézzel megmunkált, célszerű, egyszerű eszközként, amely azonban már hiányos is, törött is; mozdulatlanságában rendeltetését be nem töltheti; amelyet elkerülhetetlenül betemet, eltemet a gaz és a föld. Hajdani épsége, életessége csupán itt-ott sejlik át az enyésző, elcsúnyult. széjjelmállott egészen.

Legközvetlenebbül azok a képek beszélnek, amelyek a ráncos, öreg fáradt arcokat és kezeket örökítik meg Itt szinte érzékelhetően küzd egymással az azonosulást és az idegenkedést ébresztő belső minőség. Ezek a vonások az elemi anyagi világgal való állandó együttélés nyomait hordozzák: a földét, a szélét, a napét, a tűzét, a fagyét. Azokat a jegyeket, amelyeket a szakadatlan és nehéz munka és meghódítás vésett rájuk. Egyszersmind magukra öltik a nyerseség, a szögletesség, az elfor- mátlanodás. a kezdetlegesség megannyi vaskos jelét is. Vagyis: az ember ama állapotát fejezik ki, amikor beletöretett a külső kényszerekbe, amikor saját jó lehetőségeit alig érvényesíthette. Amikor ő alakult, nem ő alakított. Bár ez erőt, nagyságot és bizonyos szépséget is sugároz, a kiszolgáltatottságból, az alávetettségből, az emberi szabadság hiányából fakad. Ezért önmaga meghaladását kívánja és sürgeti. Annak az állapotnak a kivívását és elérését, amelyben az ember már ura, mintsem rabja világának. És innen, ebből nőnek ki belső és külső arculatának vonásai.

Természetesen mindezt csakis a részletek rendkívüli gazdagsága és konkrétsága, egyúttal az arányok, a kapcsolatok, a viszonyok határozott kifejezése közvetítheti. Éppen ezek szerencsés ötvözésében áll Szabó Miklós ábrázolóerejének eredetisége és értéke.

Székelyhidi Ágoston

Hajdú-Bihari Napló 1976. március 2.

Ha a valóság hű megörökítéséről van szó, a dokumentarista fotográfiát a képalkotás legközelebbi formájának tartják. Szabó Miklós azonban több volt, mint az adott pillanat passzív megfigyelője, egyéni megérzéseivel és egyszerű megoldásaival fényképein keresztül arra kér bennünket, hogy ismerjük meg a Hajdúságot, nézzük meg közelről azt, ami a legközelebb állt hozzá: az embereket és a tájat, amelyben élt.

Humanista megközelítésével a riport- és dokumentumfotózás terén mindig méltóságteljessé tette az általa ábrázolt embereket és élethelyzeteiket. Ismerte és kíváncsi volt a témára, és sokszor évekig, évtizedekig tartó kapcsolata alakult ki szereplőivel.

Az általa használt Horizont fényképezőgép látómezője túlmutat az emberi látás birodalmán, világossá téve azt, ami elmosódott a perifériás látásunkban. Úgy örökíti meg a témát, ahogyan más fényképezőgép nem teszi, és a perspektíva legtöbbször lehetővé teszi, hogy a kép többet mondjon el egyetlen történetnél, bevonjon minket és lebontsa a néző és a kép közötti korlátot.

Szabó Miklós munkásságát változatos tematika jellemezte, így az itt bemutatásra kerülő panoráma felvételei készítése közben kihasználta a formátum által kínált lehetőségeket, legyen szó riport, dokumentarista vagy művészi képalkotásról.

A bemutatni kívánt fotói nem túl formális kompozíciók és nem is röpke pillanatképek, hanem türelmes képek a hétköznapokról. A fényképezés nem csak arról szól, hogy mi jelenik meg a képen, hanem arról is, hogy mit nem mutat meg. Ezzel a kamerával nehéz kizárni; mivel a lencse olyan sokat lát, őszintébben ábrázolja a jelenetet. A fotóin szereplő emberek gyakran egyáltalán nem tudják, hogy belekerültek a képbe. Ez egy másik munkamódszer, és más látásmódot igényel, a formátum adta lehetőségnek köszönhetően a végtelen és időtlen jelenben érezhetjük magunkat.

Szabó Miklósnak — lapunk fotóriporterének — mintegy harminc fotóból álló kiállítása vándorol a tavasz folyamán Hajdúböszörmény és Hajdúnánás üzemeiben, intézményeiben, termelőszövetkezeteiben. A tematikus anyag egységes válogatás, a hajdúsági emberről, a paraszti élet félmúltjáról, a bomló-múló tanyavilágról beszél. A kép nyelvén vall arról a kötődésről is, ami jelenünket e múlthoz kapcsolja, ami életünket és munkánkat e talajhoz köti. A képeken megjelenő eszközök, szerszámok, tárgyak önmagukban is beszédes kifejezői az idejétmúltságnak, mint ahogy az az eldobott csizma, a rozzant istálló, a használaton kívüli tárgyakat elborító fű.

Szabó Miklós kortársként a fényképezés eszközeivel, nyelvén közöl gondolatokat, ragad meg hangulatokat, érzéseket abból az emberi — tárgyi — természeti világból, mely nyomaiban ma is él, s amely két- három évtizeddel korábban meghatározója volt életünknek. De a paraszti mindennapok tárgyi világának egy-egy darabja önmagán túlmutatva egy korszak szimbóluma lehet. Egy állati erővel vontatható berena, talpfahíjas vetőgép, ritkán használt henger, rozsdaette eketaliga e világról beszél. mint ahogy ugyanerről vall egy agyondolgozott, szerszámhoz formálódott kéz, egy zárkózottságot kifejező konok tekintet, egy jellemző munkamozdulat. E kiállítás képei a környező és elmúló világ egy kis szeletét: a régi paraszti életmód, a tanyalakók világát hozza közeibe úgy, hogy közben megérezzük: az a mezei sóvirág, cickafark, bogáncs, egy szál mezei virág, egy múló életforma fájdalmas-szép, konok-kemény, soha vissza nem térő világára utal.

Szabó Miklós művészi igénnyel készült munkái egyben hiteles, meggyőző dokumentumai a város történetének, megőrizve benne néhány jellemző sajátosságát, elemét, motívumát a hajdúsági parasztok életének.

Lázár Imre

Hajdúböszörményi Termelőszövetkezetek Lapja 1978. április 19.

„E képek egyszerre emberi és kor­dokumentumok. Múltat, jelent őrző, hitelesítő - s az erre épülő jövőnek is emberi alapját adó - művészi igé­nyű alkotások.” Néhai Lázár Imre polgármester így írt Szabó Miklós fotóművész és -riporter alkotásai­ról, akinek születése 80. évforduló­ja alkalmából rendeztek kiállítást az „Én városom Hajdúböszörmény” címmel.

A tárlatot október 27-én nyitották meg a művelődési központ Hajdúsági Galériájában. Az eseményhez kapcsoló­dóan ugyanezzel a címmel egy kataló­gus is megjelent, melyben néhai Szabó Miklós fotói mellett, többek között a következő gondolatok olvashatóak. „Ha a valóság hű megörökítéséről van szó, a dokumentarista fotográfiát a képal­kotás legközelebbi formájának tartják. Szabó Miklós azonban több volt, mint az adott pillanat passzív megfigyelője, egyéni megérzéseivel és egyszerű meg­oldásaival fényképein keresztül arra kért bennünket, hogy ismerjük meg a Hajdú­ságot, nézzük meg közelről azt, ami a legközelebb állt hozzá: az embereket és a tájat, amelyben élt”. A tárlat megnyi­tóján H. Fehér Ildikó szerkesztő-riporter elöljáróban elmondta, hogy a kiállítást a Hajdúsági Múzeum hívta életre az ön­kormányzat és a Szabadhajdú Nonprofit Kft. közreműködésével, és az egykori fo­tóművész családjának segítségével. En­nek az együttműködésnek célja, Szabó Miklós hagyatékának a gondozása, köz­kinccsé tétele, szellemiségének méltó megjelenítése, és a művész örökségének megőrzése. A bevezető gondolatok után a zeneiskola tanárának, Kapusi Saroltá­nak és Kiss Eszternek a műsorát hallgat­hatták meg a résztvevők, majd a megje­lenteket Bertalan Imre, a Szabadhajdú Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője köszöntötte, aki úgy fogalmazott, nagy örömére szolgál, hogy az önkormányzat jelenleg is, és korábban is kiemelt jelen­tőséget, fontos szerepet tulajdonított és tulajdonít a városi események, ün­nepségek megfelelő megörökítésének és archiválásának. Ezek az értékek így megőrződnek az utókornak. Tavaly év elején kezdődött el az a közös munka, amelynek eredménye ez a csodálatos tárlat. Az ügyvezető külön tisztelettel szólt Szabó Miklós családjáról, az ön­kormányzatról és a Hajdúsági Múzeum munkatársairól. Külön kiemelve Hor­váth Tamás fotóművész munkásságát. Ezt követően Leleszné Sveda Klára, az Oktatási és Művelődési Bizottság alelnöke ajánlotta a tárlatot a nagyközön­ség figyelmébe. Az alelnök szólt Szabó Miklós életéről és pályájáról. Többek között elhangzott, hogy szülei féltő gon­doskodással, nagy-nagy szeretetben ne­velték a családba harmadikként érkező, de a testvérek korai halála miatt mégis egyetlen gyermeküket. Édesapja, Szabó Zoltán köztiszteletben álló kereskedő volt Hajdúböszörményben. Az államo­sítás után, a város ügyvédi irodájában pénztárosként dolgozott. Édesanyja, Székely Erzsébet kitűnő háziasszony­ként vezette a háztartást. A fotóművész az Egri Tanárképző főiskolán szerzett diplomát. Ezt követően közel negyven évig tanított a Bethlen-iskolában, ahol igazgatóhelyettes is volt. A gimnáziumi évek alatt alakult ki nála a fotózás iránti szenvedélye. Leleszné Sveda Klára arról is szólt, hogy magánéletében, 1969 kará­csonyán fordulat következett be, amikor is házasságot kötött kollégájával, Nagy Júliával. Huszonhat évig éltek boldog házasságban, és egymás számára biztos társak voltak. Két gyermekük született, akiket féltő gondoskodással, nagy-nagy szeretetben neveltek.

Szabó Miklóst a város fotósaként emlegetik jelenleg is a böszörményiek. 1960 óta gyakorolta ez irányú mester­ségét, és 1966-tól 2006-ig a város fotó­sa volt. „A fotózáshoz jó szem és szív kell” - mondogatta gyakran. Szenvedé­lyesen fényképezett a város különböző rendezvényein. Több tízezer alkotáson dokumentálta Hajdúböszörmény négy évtizedének történetét. Krónikásként nemcsak az eseményeket örökítette meg, hanem sok hozzánk érkező sze­mélyiséget, tudóst, politikust, művészt is lencsevégre kapott. Évtizedekig a kü­lönböző névvel megjelent városi hetilap fotóriportere volt, és ő készítette Hajdú­böszörmény képes híradójának felvéte­leit is. Az alelnök még hozzátette, hogy Szabó Miklósnak mindig voltak tervei, ez vitte előre. Hatalmas örökséget ha­gyott ránk. A mi feladatunk őrizni azt, és közkinccsé tenni. A rendezvény további részében ifjabb Szabó Miklós mondott köszönetét mindazoknak, akik részt vettek a tárlat létrehozásában. Kiemelte Horváth Tamás fotóművész személyét, akinek munkája elismeréseként édes­apja analóg fényképezőgépét nyújtotta át. „Szabó Miklós hatalmas örökséget hagyott ránk, Böszörmény történetének több évtizedét fotókon dokumentálva. Nekünk, itt maradottaknak könnyű dol­gunk van: „csak” meg kell őrizni azokat.” Fogalmazta meg volt kollégája, néhai Gargya Imre. A tárlat január 5-ig tekint­hető meg a művelődési központ Hajdú­sági Galériájában.

Bertalan Erzsébet

Szabadhajdú XXXII. évf. 38. sz. 2022. november 11.

A Hajdúsági Múzeum

 szeretettel meghívja Önt, családját és barátait

2022. október 27-én, csütörtökön 17.00 órai kezdettel

SZABÓ MIKLÓS SZÜLETÉSÉNEK 80. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

rendezett

   SZABÓ MIKLÓS 

„AZ ÉN VÁROSOM / HAJDÚBÖSZÖRMÉNY”

című fotókiállításának megnyitására.

A megjelenteket köszönti:

Bertalan Imre

a Szabadhajdú Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője

A kiállítást megnyitja:

Kiss Attila

Hajdúböszörmény város polgármestere

Közreműködnek:

 a Hajdúböszörményi Bartók Béla Zenei Alapfokú Művészeti Iskola tanulói

A kiállítás megtekinthető a Sillye Gábor Művelődési Központ Hajdúsági Galériájában 2023. január 5-ig, a Bocskai István tér 4. sz. alatt.