Búcsú és távlat
Szabó Miklós fényképei a parasztvilágról
Szabó Miklós tizenöt éve fényképezi a hajdúböszörményi házakat, embereket, földeket, eseményeket. Megbízásból dolgozik. A városi tanács, a művelődési központ, a helyi újság munkatársaként. Feladata és mércéje a tárgyi hitelesség, a szolid minőség, a gyorsaság Ezer és ezer kép került ki eddig a keze alól. Ezer és ezer részlete az egészében oly sajátos hajdúsági világnak. Most már tudjuk, hogy épp ez volt Szabó Miklós iskolája; az a próba, amely elé a részletek állították. Vonásról vonásra kényszerült megközelíteni, megfigyelni, ábrázolni a valóságot. Aztán az ilyenformán megismert és mintegy fölleltározott mozzanatok fokozatosan vezették el az egészhez. A buroktól a magig A tárgyi hűségtől az általánosabb igazságig.
Hozzánőtt szülővárosa két irányban, két úton egyengette ezt a mind mélyebbre hatoló megismerést. A paraszti, falusias környezet elmúlását, illetve az ipari, városias környezet kibontakozását kínálta élménynek és látványnak. Annak rendje szerint: a teljesedés fokát előbb az elmúlás érte el. A nem tíz. nem száz, hanem ezer évvel mérendő parasztvilág. Csakhogy ez egyszerre volt a megpróbáló és gazdag természet, a kizsigerelő és fenntartó munka, a rideg és érlelő emberi létezés szakasza. Bomlását, múlását lehetetlen pusztán a sírba eresztés komor és gyakorlatias mozdulataival elintézni. Többet és mást igényel. Olyan búcsút, amely együtt jár a történelmi távlatok és igazságok megmutatásával.
Ezt a búcsúztató tisztességet és ezt a józan távlatot sikerült belefoglalni e kiállítás fényképeibe. így váltak a házak, a tárgyak, a szerszámok, az arcok, a mozdulatok önnön befejezett történelmi pályafutásuk bizonyítékaivá és emlékeivé. Mi módon? A kiemelés, a kapcsolatteremtés, az ellentétbe állítás egyszerű, ám annál világosabb és nyomatékosabb eszközei révén. Ennek a mérlegelésnek és törekvésnek nyomán kerültek a sorozatba azok a régi fajtájú parasztházak, amelyek fehéren tiszta falúak, emberméretűek, minden ízükben az emberi kéz nyomát hordozzák, de roskatagok, széthullóak, élettelenek is már. Két ellentétes minőséget tartalmaznak. Az érzelmi vonzást és a gondolati elidegenítést. Maguk jelzik és indokolják, hogy kifelé tartanak, kifelé kell tartaniuk az életből, a történelemből. Hasonló módon jelenik meg többek között a borona, az eke, a henger is. Csupa kézzel megmunkált, célszerű, egyszerű eszközként, amely azonban már hiányos is, törött is; mozdulatlanságában rendeltetését be nem töltheti; amelyet elkerülhetetlenül betemet, eltemet a gaz és a föld. Hajdani épsége, életessége csupán itt-ott sejlik át az enyésző, elcsúnyult. széjjelmállott egészen.
Legközvetlenebbül azok a képek beszélnek, amelyek a ráncos, öreg fáradt arcokat és kezeket örökítik meg Itt szinte érzékelhetően küzd egymással az azonosulást és az idegenkedést ébresztő belső minőség. Ezek a vonások az elemi anyagi világgal való állandó együttélés nyomait hordozzák: a földét, a szélét, a napét, a tűzét, a fagyét. Azokat a jegyeket, amelyeket a szakadatlan és nehéz munka és meghódítás vésett rájuk. Egyszersmind magukra öltik a nyerseség, a szögletesség, az elfor- mátlanodás. a kezdetlegesség megannyi vaskos jelét is. Vagyis: az ember ama állapotát fejezik ki, amikor beletöretett a külső kényszerekbe, amikor saját jó lehetőségeit alig érvényesíthette. Amikor ő alakult, nem ő alakított. Bár ez erőt, nagyságot és bizonyos szépséget is sugároz, a kiszolgáltatottságból, az alávetettségből, az emberi szabadság hiányából fakad. Ezért önmaga meghaladását kívánja és sürgeti. Annak az állapotnak a kivívását és elérését, amelyben az ember már ura, mintsem rabja világának. És innen, ebből nőnek ki belső és külső arculatának vonásai.
Természetesen mindezt csakis a részletek rendkívüli gazdagsága és konkrétsága, egyúttal az arányok, a kapcsolatok, a viszonyok határozott kifejezése közvetítheti. Éppen ezek szerencsés ötvözésében áll Szabó Miklós ábrázolóerejének eredetisége és értéke.
Székelyhidi Ágoston
Hajdú-Bihari Napló 1976. március 2.
