Búcsú és távlat

Szabó Miklós fényképei a parasztvilágról

Szabó Miklós tizenöt éve fényképezi a hajdúböszörményi házakat, embereket, földeket, eseményeket. Megbízásból dolgozik. A városi tanács, a művelődési központ, a helyi újság munkatársaként. Feladata és mércéje a tárgyi hitelesség, a szolid minőség, a gyorsaság Ezer és ezer kép került ki eddig a keze alól. Ezer és ezer részlete az egészében oly sajátos hajdúsági világnak. Most már tudjuk, hogy épp ez volt Szabó Miklós iskolája; az a próba, amely elé a részletek állították. Vonásról vonásra kényszerült megközelíteni, megfigyelni, ábrázolni a valóságot. Aztán az ilyenformán megismert és mintegy fölleltározott mozzanatok fokozatosan vezették el az egészhez. A buroktól a magig A tárgyi hűségtől az általánosabb igazságig.

Hozzánőtt szülővárosa két irányban, két úton egyengette ezt a mind mélyebbre hatoló megismerést. A paraszti, falusias környezet elmúlását, illetve az ipari, városias környezet kibontakozását kínálta élménynek és látványnak. Annak rendje szerint: a teljesedés fokát előbb az elmúlás érte el. A nem tíz. nem száz, hanem ezer évvel mérendő parasztvilág. Csakhogy ez egyszerre volt a megpróbáló és gazdag természet, a kizsigerelő és fenntartó munka, a rideg és érlelő emberi létezés szakasza. Bomlását, múlását lehetetlen pusztán a sírba eresztés komor és gyakorlatias mozdulataival elintézni. Többet és mást igényel. Olyan búcsút, amely együtt jár a történelmi távlatok és igazságok megmutatásával.

Ezt a búcsúztató tisztességet és ezt a józan távlatot sikerült belefoglalni e kiállítás fényképeibe. így váltak a házak, a tárgyak, a szerszámok, az arcok, a mozdulatok önnön befejezett történelmi pályafutásuk bizonyítékaivá és emlékeivé. Mi módon? A kiemelés, a kapcsolatteremtés, az ellentétbe állítás egyszerű, ám annál világosabb és nyomatékosabb eszközei révén. Ennek a mérlegelésnek és törekvésnek nyomán kerültek a sorozatba azok a régi fajtájú parasztházak, amelyek fehéren tiszta falúak, emberméretűek, minden ízükben az emberi kéz nyomát hordozzák, de roskatagok, széthullóak, élettelenek is már. Két ellentétes minőséget tartalmaznak. Az érzelmi vonzást és a gondolati elidegenítést. Maguk jelzik és indokolják, hogy kifelé tartanak, kifelé kell tartaniuk az életből, a történelemből. Hasonló módon jelenik meg többek között a borona, az eke, a henger is. Csupa kézzel megmunkált, célszerű, egyszerű eszközként, amely azonban már hiányos is, törött is; mozdulatlanságában rendeltetését be nem töltheti; amelyet elkerülhetetlenül betemet, eltemet a gaz és a föld. Hajdani épsége, életessége csupán itt-ott sejlik át az enyésző, elcsúnyult. széjjelmállott egészen.

Legközvetlenebbül azok a képek beszélnek, amelyek a ráncos, öreg fáradt arcokat és kezeket örökítik meg Itt szinte érzékelhetően küzd egymással az azonosulást és az idegenkedést ébresztő belső minőség. Ezek a vonások az elemi anyagi világgal való állandó együttélés nyomait hordozzák: a földét, a szélét, a napét, a tűzét, a fagyét. Azokat a jegyeket, amelyeket a szakadatlan és nehéz munka és meghódítás vésett rájuk. Egyszersmind magukra öltik a nyerseség, a szögletesség, az elfor- mátlanodás. a kezdetlegesség megannyi vaskos jelét is. Vagyis: az ember ama állapotát fejezik ki, amikor beletöretett a külső kényszerekbe, amikor saját jó lehetőségeit alig érvényesíthette. Amikor ő alakult, nem ő alakított. Bár ez erőt, nagyságot és bizonyos szépséget is sugároz, a kiszolgáltatottságból, az alávetettségből, az emberi szabadság hiányából fakad. Ezért önmaga meghaladását kívánja és sürgeti. Annak az állapotnak a kivívását és elérését, amelyben az ember már ura, mintsem rabja világának. És innen, ebből nőnek ki belső és külső arculatának vonásai.

Természetesen mindezt csakis a részletek rendkívüli gazdagsága és konkrétsága, egyúttal az arányok, a kapcsolatok, a viszonyok határozott kifejezése közvetítheti. Éppen ezek szerencsés ötvözésében áll Szabó Miklós ábrázolóerejének eredetisége és értéke.

Székelyhidi Ágoston

Hajdú-Bihari Napló 1976. március 2.

Ha a valóság hű megörökítéséről van szó, a dokumentarista fotográfiát a képalkotás legközelebbi formájának tartják. Szabó Miklós azonban több volt, mint az adott pillanat passzív megfigyelője, egyéni megérzéseivel és egyszerű megoldásaival fényképein keresztül arra kér bennünket, hogy ismerjük meg a Hajdúságot, nézzük meg közelről azt, ami a legközelebb állt hozzá: az embereket és a tájat, amelyben élt.

Humanista megközelítésével a riport- és dokumentumfotózás terén mindig méltóságteljessé tette az általa ábrázolt embereket és élethelyzeteiket. Ismerte és kíváncsi volt a témára, és sokszor évekig, évtizedekig tartó kapcsolata alakult ki szereplőivel.

Az általa használt Horizont fényképezőgép látómezője túlmutat az emberi látás birodalmán, világossá téve azt, ami elmosódott a perifériás látásunkban. Úgy örökíti meg a témát, ahogyan más fényképezőgép nem teszi, és a perspektíva legtöbbször lehetővé teszi, hogy a kép többet mondjon el egyetlen történetnél, bevonjon minket és lebontsa a néző és a kép közötti korlátot.

Szabó Miklós munkásságát változatos tematika jellemezte, így az itt bemutatásra kerülő panoráma felvételei készítése közben kihasználta a formátum által kínált lehetőségeket, legyen szó riport, dokumentarista vagy művészi képalkotásról.

A bemutatni kívánt fotói nem túl formális kompozíciók és nem is röpke pillanatképek, hanem türelmes képek a hétköznapokról. A fényképezés nem csak arról szól, hogy mi jelenik meg a képen, hanem arról is, hogy mit nem mutat meg. Ezzel a kamerával nehéz kizárni; mivel a lencse olyan sokat lát, őszintébben ábrázolja a jelenetet. A fotóin szereplő emberek gyakran egyáltalán nem tudják, hogy belekerültek a képbe. Ez egy másik munkamódszer, és más látásmódot igényel, a formátum adta lehetőségnek köszönhetően a végtelen és időtlen jelenben érezhetjük magunkat.

Szabó Miklósnak — lapunk fotóriporterének — mintegy harminc fotóból álló kiállítása vándorol a tavasz folyamán Hajdúböszörmény és Hajdúnánás üzemeiben, intézményeiben, termelőszövetkezeteiben. A tematikus anyag egységes válogatás, a hajdúsági emberről, a paraszti élet félmúltjáról, a bomló-múló tanyavilágról beszél. A kép nyelvén vall arról a kötődésről is, ami jelenünket e múlthoz kapcsolja, ami életünket és munkánkat e talajhoz köti. A képeken megjelenő eszközök, szerszámok, tárgyak önmagukban is beszédes kifejezői az idejétmúltságnak, mint ahogy az az eldobott csizma, a rozzant istálló, a használaton kívüli tárgyakat elborító fű.

Szabó Miklós kortársként a fényképezés eszközeivel, nyelvén közöl gondolatokat, ragad meg hangulatokat, érzéseket abból az emberi — tárgyi — természeti világból, mely nyomaiban ma is él, s amely két- három évtizeddel korábban meghatározója volt életünknek. De a paraszti mindennapok tárgyi világának egy-egy darabja önmagán túlmutatva egy korszak szimbóluma lehet. Egy állati erővel vontatható berena, talpfahíjas vetőgép, ritkán használt henger, rozsdaette eketaliga e világról beszél. mint ahogy ugyanerről vall egy agyondolgozott, szerszámhoz formálódott kéz, egy zárkózottságot kifejező konok tekintet, egy jellemző munkamozdulat. E kiállítás képei a környező és elmúló világ egy kis szeletét: a régi paraszti életmód, a tanyalakók világát hozza közeibe úgy, hogy közben megérezzük: az a mezei sóvirág, cickafark, bogáncs, egy szál mezei virág, egy múló életforma fájdalmas-szép, konok-kemény, soha vissza nem térő világára utal.

Szabó Miklós művészi igénnyel készült munkái egyben hiteles, meggyőző dokumentumai a város történetének, megőrizve benne néhány jellemző sajátosságát, elemét, motívumát a hajdúsági parasztok életének.

Lázár Imre

Hajdúböszörményi Termelőszövetkezetek Lapja 1978. április 19.

„E képek egyszerre emberi és kor­dokumentumok. Múltat, jelent őrző, hitelesítő - s az erre épülő jövőnek is emberi alapját adó - művészi igé­nyű alkotások.” Néhai Lázár Imre polgármester így írt Szabó Miklós fotóművész és -riporter alkotásai­ról, akinek születése 80. évforduló­ja alkalmából rendeztek kiállítást az „Én városom Hajdúböszörmény” címmel.

A tárlatot október 27-én nyitották meg a művelődési központ Hajdúsági Galériájában. Az eseményhez kapcsoló­dóan ugyanezzel a címmel egy kataló­gus is megjelent, melyben néhai Szabó Miklós fotói mellett, többek között a következő gondolatok olvashatóak. „Ha a valóság hű megörökítéséről van szó, a dokumentarista fotográfiát a képal­kotás legközelebbi formájának tartják. Szabó Miklós azonban több volt, mint az adott pillanat passzív megfigyelője, egyéni megérzéseivel és egyszerű meg­oldásaival fényképein keresztül arra kért bennünket, hogy ismerjük meg a Hajdú­ságot, nézzük meg közelről azt, ami a legközelebb állt hozzá: az embereket és a tájat, amelyben élt”. A tárlat megnyi­tóján H. Fehér Ildikó szerkesztő-riporter elöljáróban elmondta, hogy a kiállítást a Hajdúsági Múzeum hívta életre az ön­kormányzat és a Szabadhajdú Nonprofit Kft. közreműködésével, és az egykori fo­tóművész családjának segítségével. En­nek az együttműködésnek célja, Szabó Miklós hagyatékának a gondozása, köz­kinccsé tétele, szellemiségének méltó megjelenítése, és a művész örökségének megőrzése. A bevezető gondolatok után a zeneiskola tanárának, Kapusi Saroltá­nak és Kiss Eszternek a műsorát hallgat­hatták meg a résztvevők, majd a megje­lenteket Bertalan Imre, a Szabadhajdú Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője köszöntötte, aki úgy fogalmazott, nagy örömére szolgál, hogy az önkormányzat jelenleg is, és korábban is kiemelt jelen­tőséget, fontos szerepet tulajdonított és tulajdonít a városi események, ün­nepségek megfelelő megörökítésének és archiválásának. Ezek az értékek így megőrződnek az utókornak. Tavaly év elején kezdődött el az a közös munka, amelynek eredménye ez a csodálatos tárlat. Az ügyvezető külön tisztelettel szólt Szabó Miklós családjáról, az ön­kormányzatról és a Hajdúsági Múzeum munkatársairól. Külön kiemelve Hor­váth Tamás fotóművész munkásságát. Ezt követően Leleszné Sveda Klára, az Oktatási és Művelődési Bizottság alelnöke ajánlotta a tárlatot a nagyközön­ség figyelmébe. Az alelnök szólt Szabó Miklós életéről és pályájáról. Többek között elhangzott, hogy szülei féltő gon­doskodással, nagy-nagy szeretetben ne­velték a családba harmadikként érkező, de a testvérek korai halála miatt mégis egyetlen gyermeküket. Édesapja, Szabó Zoltán köztiszteletben álló kereskedő volt Hajdúböszörményben. Az államo­sítás után, a város ügyvédi irodájában pénztárosként dolgozott. Édesanyja, Székely Erzsébet kitűnő háziasszony­ként vezette a háztartást. A fotóművész az Egri Tanárképző főiskolán szerzett diplomát. Ezt követően közel negyven évig tanított a Bethlen-iskolában, ahol igazgatóhelyettes is volt. A gimnáziumi évek alatt alakult ki nála a fotózás iránti szenvedélye. Leleszné Sveda Klára arról is szólt, hogy magánéletében, 1969 kará­csonyán fordulat következett be, amikor is házasságot kötött kollégájával, Nagy Júliával. Huszonhat évig éltek boldog házasságban, és egymás számára biztos társak voltak. Két gyermekük született, akiket féltő gondoskodással, nagy-nagy szeretetben neveltek.

Szabó Miklóst a város fotósaként emlegetik jelenleg is a böszörményiek. 1960 óta gyakorolta ez irányú mester­ségét, és 1966-tól 2006-ig a város fotó­sa volt. „A fotózáshoz jó szem és szív kell” - mondogatta gyakran. Szenvedé­lyesen fényképezett a város különböző rendezvényein. Több tízezer alkotáson dokumentálta Hajdúböszörmény négy évtizedének történetét. Krónikásként nemcsak az eseményeket örökítette meg, hanem sok hozzánk érkező sze­mélyiséget, tudóst, politikust, művészt is lencsevégre kapott. Évtizedekig a kü­lönböző névvel megjelent városi hetilap fotóriportere volt, és ő készítette Hajdú­böszörmény képes híradójának felvéte­leit is. Az alelnök még hozzátette, hogy Szabó Miklósnak mindig voltak tervei, ez vitte előre. Hatalmas örökséget ha­gyott ránk. A mi feladatunk őrizni azt, és közkinccsé tenni. A rendezvény további részében ifjabb Szabó Miklós mondott köszönetét mindazoknak, akik részt vettek a tárlat létrehozásában. Kiemelte Horváth Tamás fotóművész személyét, akinek munkája elismeréseként édes­apja analóg fényképezőgépét nyújtotta át. „Szabó Miklós hatalmas örökséget hagyott ránk, Böszörmény történetének több évtizedét fotókon dokumentálva. Nekünk, itt maradottaknak könnyű dol­gunk van: „csak” meg kell őrizni azokat.” Fogalmazta meg volt kollégája, néhai Gargya Imre. A tárlat január 5-ig tekint­hető meg a művelődési központ Hajdú­sági Galériájában.

Bertalan Erzsébet

Szabadhajdú XXXII. évf. 38. sz. 2022. november 11.